Nemzeti eméknap – Dr. Redő Ferenc régész beszéde elhangzott az október 6-i községi megemlékezésen.

Tisztelt emlékező hallgatóság!
Arra kaptam felkérést ennek az ünnepségnek a szervezőitől, hogy mondjam el, mit jelent nekem, – és reményeim szerint nekünk – ma az aradi vértanúk példája. Miért jövünk össze koszorúzni október 6-án.
A tizenhárom tábornok – és volt még több is – valamint gróf Batthyány Lajos életútja és annak tragikus végkifejlete sokáig a nemzet levethetetlen gyászának jelképe volt. Olyan
megrendítő esemény, amely nem évül el, sohasem hullik ki egy nép emlékezetéből.
Történelmi tény, hogy ezekre a kivégzésekre az ifjú uralkodó Ferenc József hatalmazta fel
Haynau táborszernagyot, Magyarország teljhatalmú kormányzóját a szabadságharc leverése
után, és erre még zsenge kora sem adhat felmentést. Az uralkodásra kész önállóságát és
erélyét deklarálni kívánó 18 éves fiatalember elzavarta Windisch-Grätz tábornagyot a
vezetésből, aki gyámkodni akart fölötte, és nem fogadta meg I. Miklós orosz cár tanácsát, aki
a kegyelem gyakorlására akarta rábírni őt, de az európai uralkodóházak általános rosszallását
érzékelve Haynaut is elmozdította, miután az a legbrutálisabb intézkedéseket már amúgy is
megtette. Az is motiválhatta a 48-ban trónra lépő császárt, hogy uralkodását nagybátyjának, a
gyengekezű V. Ferdinándnak lemondása tette lehetővé, aki elfogadta a magyar forradalom
követeléseit, és Ferenc József ezt mindenképpen korrigálni akarta.
A magyar közvélemény a 19. sz. második felében mégis, szinte észrevétlen fokozatossággal
rehabilitálta a császárt a 48-as szabadságharc vérbe fojtásának bélyegétől, és mire megöregedett, a dualista birodalom nagypapájaként értékelte őt, aki sétabotjával kapirgál az őszi
falevelek között a schönbrunni park fái alatt. Csomagoltuk mi ezt minden elfogadható
módon: Ferenc Jóskára ugyan meg vagyunk sértődve, de a szép és kedves Sziszi velünk van,
és mi nemzetileg és gálánsan udvarolunk neki, ahogyan lovagias magyarhoz illik. Megédesítette mindezt a kiegyezés után megindult polgári fejlődés, aminek kiemelkedő eseményei
voltak a millenniumi ünnepségek. 1890-ben Aradon megépült a vértanúk emlékműve,
amelyen egy-egy domborművű portré ábrázolja a mártír tábornokokat. Az emlékmű főalakjai
a hazafiúi erényeket jelképezik, fölöttük a női alakban megszemélyesített Hungáriával.
Az ezredéves ünnepségek részeként – némi késéssel – a budapesti Hősök Terén is emlékművet avattunk. A honfoglaló vezérek csoportját közre fogó két karéjos építészeti keretben,
ahol a kiemelkedő magyar uralkodók szobrai vannak elhelyezve, Szent István, Nagy Lajos és
Mátyás király mellett a Habsburg ház öt tagja látható volt, Mária Teréziától Ferenc Józsefig.
A nemzet politikailag a kiegyezéssel, gazdaságilag az azt követő fellendüléssel, kulturálisan a
millennium létesítményeivel és rendezvényeivel napirendre tért a 48-49-es katasztrófa fölött.
Kicsit jellemzőnek érzem azt a vitát, ami az 1879-es szegedi árvíz tragédiáját követő királyi
látogatás megörökítése során borzolta a hazafias kedélyeket. Ferenc József szemleútját az
alföldi városban monumentális festményen örökítették meg. A kép első vázlatán az uralkodó
osztrák tábornoki egyenruhában tekinti meg a pusztulás nyomait, és ez nem tetszett a szegedieknek. Ezért a megvalósult képen már huszártiszti uniformisban teszi ugyanezt. Mégis más!
1890-ben, a Torinoba emigrált, és akkor már 88 éves Kossuth Lajost Arad városa meghívta a
mártírok emlékművének felavatására, bár tudták, hogy azon nem vehet részt.
Fonográfhengeren küldte el imádságos üzenetét, de mindenki érezte, hogy ezek már egy
megtört, el- elcsukló hangú öregúr szavai, aki előtt éppen akkor zárta le az ún. honossági
törvény a hazatérés lehetőségét.
A nemzet közérzetét azonban jól jellemzi, hogy a kiegyezéstől az I. világháború kirobbanásáig
tartó időszakot boldog békeidőknek tartották az emberek, különösen, amikor már vissza
lehetett tekinteni rá. Ez azonban sok tekintetben igaz is volt. Leányfalu újkori története is
ekkor indult a jobb módú polgárság és a művészvilág kiáramlásával a fővárosból. Ebbe a
közérzetbe bőven belefért, hogy évente egy napot az aradi hősökre emlékezve gyászoljunk,
és hogy az elemi iskolában a gyerekek kívülről megtanulják a tizenhárom hős tábornok nevét.
Pedig az nem is volt olyan egyszerű.
Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Török Ignác még nem okozott gondot, de nekem például már
Poeltenberg Ernő és Leiningen-Westerburg Károly sem ment probléma nélkül, hogy
Dessewffy Arisztid-ről ne is beszéljek. Azért megtanultam becsülettel, és erőfeszítéseim nem
voltak tanulság nélküliek. Ezeket a fokozatosan ébredő felismeréseket szeretném most
önökkel megosztani.
Tusakodásom a történelem leckével az ötvenes évek vége felé történt, amikor is
megtanultuk, hogy a társadalom vezető ereje a munkásosztály, a hozzá társult parasztság és
az értelmiség is, ha haladó. A többiek a deklasszált elemek. Ilyen deklasszált elem volt pl. egy
idősebb bácsi, aki a XIII. kerületi Ipoly moziban (ez volt a legközelebbi mozi hozzánk) szedte a
jegyeket a nézőtérre vezető ajtónál. Barátaimtól értesültem, hogy ő egy igazi gróf.
Emlékszem, kicsit sajnáltam is, mert kedves ember volt, ha késtünk egy kicsit, akkor is
beengedett, de azért magamban gondoltam: hiába, így jár, aki éppen agarász olyankor,
amikor a szérűn reccsen a deszkapalánk, és asztagvárosban pirosan mordul az égre a láng.
Dessewffy Arisztidről azonban kiderült, hogy azért van ilyen borzasztó ortográfiájú neve, mert
nagyon régi a család, már a tatárok ellen is kitüntették magukat, amikor még hiányzott az „ő”
a magyar betűkészletből, és ő is gróf. Aztán azt is észrevettem, hogy Vécsey Károly és
Leiningen-Westerburg Károly is grófok, és ennek ellenére annyira sikeres parancsnokai voltak
a szabadságharc honvédseregének, hogy ilyen megtorlást kellett elszenvedniük. Poeltenberg
Ernő báró volt, és nemesek voltak Lázár Vilmos, Kiss Ernő és Török Ignác is. Aulich Lajos,
Lahner György és Schweidel József polgári származásúak. Knézich Károly, Nagysándor József
és Damjanich János káderlapja nem volt ilyen előnytelen. Ők katonai, határőri
hagyományokkal rendelkező családok sarjai.
És itt jöttem rá, hogy a magyar szabadságharc nem csak a monoki köznemesi családból való
jogász Kossuth Lajosnak, az ácsteszéri jobbágyi származású újságíró Táncsics Mihálynak, vagy
a kiskőrösi mészáros lánglelkű fiának, Petőfinek és társainak az ügye volt, hanem olyan
mozgalom, amely a magyar társadalom teljes spektrumából merített, és abban a dúsgazdag
arisztokrata éppúgy részt vett, mint a nemesség legjobbjai, a helyét éppen ekkor megtaláló
polgárság, vagy a felelősségére a reformkorban ébredő értelmiség. Az áprilisi törvények
nyomán megindult jobbágyfelszabadítást megélő parasztságnak bizonyos idő kellett ahhoz,
hogy új helyzetét társadalomformáló erővé transzformálja, de Kossuth ceglédi beszédének
hullámverése azt mutatja, hogy itt is komoly tartalékok voltak.
Az önfeláldozó küzdelem és a közös mártír-sors minden rendi különbözőséget eltüntetett a
tizenhárom Aradon kivégzett hős tábornok között. Ők valamennyien a magyar szabadságharc
hősei.
Ettől kezdve nem tekintettem a szabályt erősítő kivételnek gróf Széchenyi Istvánt sem.
Amint láthatják, tisztelt hallgatóim, volt mit megtanulnom, és megfigyelnem az elemiben, de
végül is megküzdöttem vele, diplomát szereztem, és utána is lelkiismeretesen tájékozódtam
szakmám újabb módszerei felől. Ezek egyik legjelentősebbje, a genetika, sőt, most már
genomika természettudományos alkalmazása a leszármazási vonalak, öröklődés kutatásában.
A korszerű módszerek a társadalom legszélesebb rétegei előtt nyitották meg az új és
természettudományosan megalapozott ismeretek panorámáját. Ma már némi vizsgálati
anyag postázása és csekély összeg befizetése ellenében bárki megkaphatja a saját genetikai
összetételére vonatkozó adatokat.
Engem természetesen a történelem és a régészet területén érdekeltek az új lehetőségek. Az
intézményben, ahonnan nyugdíjba mentem, már a kétezres évek elején archeogenetikai
labor létesült, és jelenleg archeogenomikai intézet működik. A témával foglalkozó kutatók
munkái forradalmasították az egész tudományterületet. Most végre megtudhatjuk –
reméltük – hogy kik az igazi felmenőink, kik azok, akik valóban magyarok, és kik azok, akiket
az eurázsiai sztyeppe vagy a huzatos Kárpátmedence történelmi viharai sodortak közénk?
Amilyen gazdagnak és egyben bonyolultnak bizonyult a természettudományos vizsgálatokból
nyert kép, olyan nyilvánvalóvá vált az is, hogy ahhoz, hogy ennek történeti értéke legyen, a
legszélesebb értelemben vett társadalomtudományi apparátust is igénybe kell venni. Fontos
látnunk, hogy a történelmünket alakító néptömegek és vezéregyéniségek törekvéseit,
cselekedeteit hogyan határozta meg az, amit származásukról gondolhattak? Hogyan alakul ki
a nemzeti identitás tudata a honfoglalóktól kezdve Sarolton és Koppányon, majd
Anonymuson, Bánk bánon, Nagy Lajoson, a Hunyadiakon, Janus Pannoniuson, Balassin és
Zrínyin, Bessenyei Györgyön át Kölcseyig és Vörösmartyig?
… És nekem ismét eszembe jutottak a katonai fegyelemben nevelődött, szolgálati helyükön
szuverén, elszánt és határozott parancsnokok, akiknek a kötélről levágott, egyenruhájuktól
megfosztott testét a bitófával együtt az aradi vár árkába lökték 1849 október 6-án. Nem
látszott meg rajtuk, hogy ki magyar, ki német, ki horvát, ki szerb, ki lengyel, és ki örmény. Ők
valamennyien a Habsburg uralom ellen vívott szabadságharc igazi magyar hősei!
Tisztelt hallgatóim, én úgy tapasztalom, hogy az utóbbi időben túl gyakran nyúlkálunk a
„nemzet” fogalmához általánosan, és a „magyarság” fogalmához különösen. Gyakrabban,
mint azt illenék, és nem is mindig tiszta kézzel. Akik e fogalmak tartalmát megteremtették,
nagyobb tiszteletet érdemelnek. Ilyenek a 48-as forradalom és szabadságharc mártírjai mind,
és az őket mindannyiunk számára jelképező tizenhárom aradi vértanú.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Leányfalun, 2023-10-06
Redő Ferenc