MEGINT ELMENT EGY „KOLOZSVÁRI FIÚ” • SZŐCS GÉZA HALÁLÁRA
2020. november 5-én, 67 éves korában – saját régebbi, akkor még időszerűtlen szavaival élve – már nem szuszogott helyette a vastüdő, és gazdag örökséget hagyva ránk, időnek előtte lépett át oda, ahova mindannyiunk útja vezet.
A váteszi sor a Dal a kolozsvári fiúkhoz című verséből származik.
Marosvásárhelyen született, de változatos életének jelentős részét Kolozsváron töltötte alkotómunkával, és amint ez akkoriban a hozzá hasonló magyarságért gondolkodni merő értelmiségiek esetében megszokott volt, a titkosrendőrség örökös célpontjaként. A „kolozsvári fiúk” – közöttük ekkor még magam is – 1974–77 között „kíváncsisággal vegyes csodálkozással és elégtétellel figyeltük az Echinox számait, de nemsokára 1981–82 táján már ideátról csodálattal és bátorságát becsülve vettem hírét az Ellenpontok immáron szamizdat kiadványának.
Szőcs Géza, a költő, író, újságíró, szerkesztő, kultúrszervező, kritikus, politikus harcos erdélyi magyar csúcsértelmiségi volt. Pontosan ismerte azt a feladatot, amivel a sors megbízta, és használta azt a tehetséget, amellyel a sors felruházta.
Sokan, sokszor és hosszan fogják sorolni munkáit, eredményeit, címeit és elismeréseit.
Most azonban a Kolozsvár-Leányfalu csillagösvényen keresem léptei nyomát. Mert valamilyen sorsszerű erő sok nagy közismert fényes sztrádája mellett egy ilyen ösvényt is taposott a magyar irodalomtörténet és tudomány csodás rengetegében.
Szőcs Géza nem az első „kolozsvári fiú” volt itt Leányaluban.
Az alapító Gyulai Pál több mint 100 esztendővel előzte meg, és ne feledjük a Györffy család tudós tagjait, akik a Kolozsvártól kőhajításnyira levő Szucságból származtak, s nem csupán látogatóként kötődtek településünkhöz, de utánuk is sokan jártak erre, mire 1988 körül a Móricz Zsigmond 102. szám alatti szolgálati lakásban – még a genfi emigrációjából idelátogatván – először volt nálunk Szőcs Géza, aki nemsokára már a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetőjeként került közelebb hozzánk.
Teltek-múltak az évek és az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállításokon, amennyiben ekkor már nagyon kiterjedt – két országot is érintő – tevékenysége engedte, megjelent. De ne feledjük a szintén Kolozsvárról ide érkezett Kányádi Sándor ilyen alkalmakon történt jelenlétét se.
Géza látogatásai közül azonban különösen ki kell emelni egyet, a Hitel Múzeum-Galéria megnyitását, amelyet államtitkárként vállalt el, és rövidre tervezett jelenléte egész estét kitöltő felejthetetlen beszélgetéssé bővült.
Sokszor és sokfelé találkoztunk, hiszen bármerre jártam, Szőcs Géza a Magyar Pen Klub elnöke előbb-utóbb ott is feltűnt. Feltűnt és beszélgetéseink mindenkor a magyar jövő, az erdélyi magyar megmaradás témái körül forogtak. Hol a múltban kutatva, hol jövőbe nézve s nem egyszer a jelenen borongva, de optimista végszóval.
A járvány előtt még Trianon sorozatunk után érdeklődött, s ígérte, hogy amikor teheti el is jön. Először a sorozatot szakította meg a vírus. De ezt reméljük, lehet majd folytatni valamikor, valakinek. Szőcs Géza nagy ívű pályáját azonban már csak a hátrahagyott örökség folytathatja.
Időnap előtt megírt búcsújában a már idézett Dal a kolozsvári fiúkhoz című költeményében írja:
Lábadhoz bánat dörgölőzik, szemedbe néz erősen:
mikor már nem szuszog helyetted a gyöngéd vastüdő sem.
(…)
Ó, mennyi mindent örököltök tőlem!
(…)
míg elhurcolnak engem a kóma csattogó lovasszekerén rátok marad mint hagyatékom amit elmondtam s amit nem mondtam el én.
Gazdag örökség, soha be nem fejeződő munka, soha nem aktuálisabb feladat.
A leányalui szerény ösvényen járóknak a magunk szerény erejével és lehetőségeivel adjuk tovább és gazdagítsuk ezt a megtartó örökséget.
Isten veled Géza!
Szász István Tas