top of page

MEGINT ELMENT EGY „KOLOZSVÁRI FIÚ” • SZŐCS GÉZA HALÁLÁRA

2020. november 5-én, 67 éves korában – saját régebbi, akkor még időszerűtlen szavaival élve – már nem szuszogott helyette a vastüdő, és gazdag örökséget hagyva ránk, időnek előtte lépett át oda, ahova mindannyiunk útja vezet.

A váteszi sor a Dal a kolozsvári fiúkhoz című verséből származik.

Marosvásárhelyen született, de változatos életének jelentős részét Kolozsváron töltötte alkotómunkával, és amint ez akkoriban a hozzá hasonló magyarságért gondolkodni merő értelmiségiek esetében megszokott volt, a titkosrendőrség örökös célpontjaként. A „kolozsvári fiúk” – közöttük ekkor még magam is – 1974–77 között „kíváncsisággal vegyes csodálkozással és elégtétellel figyeltük az Echinox számait, de nemsokára 1981–82 táján már ideátról csodálattal és bátorságát becsülve vettem hírét az Ellenpontok immáron szamizdat kiadványának.

Szőcs Géza, a költő, író, újságíró, szerkesztő, kultúrszervező, kritikus, politikus harcos erdélyi magyar csúcsértelmiségi volt. Pontosan ismerte azt a feladatot, amivel a sors megbízta, és használta azt a tehetséget, amellyel a sors felruházta.

Sokan, sokszor és hosszan fogják sorolni munkáit, eredményeit, címeit és elismeréseit.

Most azonban a Kolozsvár-Leányfalu csillagösvényen keresem léptei nyomát. Mert valamilyen sorsszerű erő sok nagy közismert fényes sztrádája mellett egy ilyen ösvényt is taposott a magyar irodalomtörténet és tudomány csodás rengetegében.

Szőcs Géza nem az első „kolozsvári fiú” volt itt Leányaluban.

Az alapító Gyulai Pál több mint 100 esztendővel előzte meg, és ne feledjük a Györffy család tudós tagjait, akik a Kolozsvártól kőhajításnyira levő Szucságból származtak, s nem csupán látogatóként kötődtek településünkhöz, de utánuk is sokan jártak erre, mire 1988 körül a Móricz Zsigmond 102. szám alatti szolgálati lakásban – még a genfi emigrációjából idelátogatván – először volt nálunk Szőcs Géza, aki nemsokára már a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetőjeként került közelebb hozzánk.

Teltek-múltak az évek és az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállításokon, amennyiben ekkor már nagyon kiterjedt – két országot is érintő – tevékenysége engedte, megjelent. De ne feledjük a szintén Kolozsvárról ide érkezett Kányádi Sándor ilyen alkalmakon történt jelenlétét se.

Géza látogatásai közül azonban különösen ki kell emelni egyet, a Hitel Múzeum-Galéria megnyitását, amelyet államtitkárként vállalt el, és rövidre tervezett jelenléte egész estét kitöltő felejthetetlen beszélgetéssé bővült.

Sokszor és sokfelé találkoztunk, hiszen bármerre jártam, Szőcs Géza a Magyar Pen Klub elnöke előbb-utóbb ott is feltűnt. Feltűnt és beszélgetéseink mindenkor a magyar jövő, az erdélyi magyar megmaradás témái körül forogtak. Hol a múltban kutatva, hol jövőbe nézve s nem egyszer a jelenen borongva, de optimista végszóval.

A járvány előtt még Trianon sorozatunk után érdeklődött, s ígérte, hogy amikor teheti el is jön. Először a sorozatot szakította meg a vírus. De ezt reméljük, lehet majd folytatni valamikor, valakinek. Szőcs Géza nagy ívű pályáját azonban már csak a hátrahagyott örökség folytathatja.

Időnap előtt megírt búcsújában a már idézett Dal a kolozsvári fiúkhoz című költeményében írja:

Lábadhoz bánat dörgölőzik, szemedbe néz erősen:

mikor már nem szuszog helyetted a gyöngéd vastüdő sem.

(…)

Ó, mennyi mindent örököltök tőlem!

(…)

míg elhurcolnak engem a kóma csattogó lovasszekerén rátok marad mint hagyatékom amit elmondtam s amit nem mondtam el én.

Gazdag örökség, soha be nem fejeződő munka, soha nem aktuálisabb feladat.

A leányalui szerény ösvényen járóknak a magunk szerény erejével és lehetőségeivel adjuk tovább és gazdagítsuk ezt a megtartó örökséget.

Isten veled Géza!

Szász István Tas

bottom of page