A kemény havakból, s mínuszokból visszatekintve a jó kis nyárra, nekem mindenekelõtt a szkiff jut eszembe. Régi álmom volt ez, amelyet most, a sarkamra állva, valósággá leheltem.

Aki nem tudná tán, mi is az a szkiff s ilyenek, bármily furcsa is nekem, nyilvánvalóan vagynak szóval a szkiff az a keskeny, hosszú, kecses egypárevezõs hajó és nem csónak amellyel, ha megmarad benne az ember, méltóságteljesen sikolhat a kék-zöld-barna Duna víztükrén.
Sráckoromban, amikor a dunai evezõsélet sokkal élénkebb volt, mint manapság, ha a versenyzésre használt, s amatõrök számára megközelíthetetlen szkiffet nem is, de a kétpárevezõs túra változatát, az öblösebb, komfortosabb kielboatot sikerült megismernem, s abban némi evezési technikára szert tennem.

Annakidején, szombat délutánonként átlag minden ötödik percben tűnt fel egy-egy három-négy emberrel, sátorral, bográccsal, agyagkorsóval megpakolt kielboat, hogy az akkor még szombat délben kezdõdõ weekendre a hűvös Dunára repítse az aszfaltdzsungel heti robotban megfáradt dolgozóit. Mi közben pecáztunk, a messzire dobott fenekezõvel ellentétben rövidke snecizõ készségünk nemigen zavarta meg az evezõsök és horgászok egyébként nem felhõtlen egymás mellett élését. Már akkor, abban a kielboatos idõben is nyálcsorogva figyeltem, ha föltűnt a vízen egy-egy végtelen hosszúnak tűnõ, kecses szkiff, benne méltóságteljes, többnyire az aktív versenyzõéletbõl kiöregedett szikár férfiúkkal. Ha kikötöttek, olykor közelrõl is szemügyre vettem ezeket a cédrus, mahagóni csodákat, melyek nyolc méter körüli hosszuk ellenére oly könnyedek voltak, hogy tulajdonosuk, ha nem is félkézzel, de mindenesetre egyedül penderíthette vízre azokat. Hosszú évek teltek el, idõközben a dunai evezõsélet is tönkretevõdött, a vállalatok már nem voltak képesek üzemeltetni a csónakházakat, felfrissíteni az avult hajóparkot. Lassan szakember se akadt, aki rendbe tudta volna tenni a hatvan-nyolcvan éves, szétszáradt hajótesteket. Evezõs, ha maradt a vizeken, műanyagra váltott, kajakolt, vagy amit én is a leányfalusi Vadkacsa Egyesület tagjaként, kenura kapott.

Hogy több mint harminc esztendõ után honnat támadott fel bennem a vágy, magam sem tudom, tán a fogyó idõ, kerékpározás közben betértem Goszleth Tibor barátunkhoz, aki maga, sõt családtagjai többsége is profi evezõs volt/van illetve lesz. Õ érezte bennem az erõs elhatározást, a s Margit-szigeti hajósegyletbõl szerzett nekem egy, a sok turbó-sci-fi műanyag mellett háttérbe szorult csodát.Szép, akár egy antik bútor. Fehér cédrusból készült valamikor a harmincas években, palánkosan, réz veretekkel hagyományosan bõrölt evezõkkel, komfortosan gördülõ kocsiüléssel. Nyolc méternél kicsivel hosszabb, negyven centinél viszont feltétlen keskenyebb. Ott a szigeten egy derék ács kipofozta, újralakkozta, felvillázta, elõl s hátul vadonatúj fehér vászonnal húzta be. Magam elsõre nem vállalkoztam rá, hogy fellapátoljak Leányfaluig, a Goszleth család Fruzsinája segített ebben. Aztán jött a tűzpróba. Akár a repülésnél itt is a be-ill. kiszállás a legneuralgikusabb pont, barátaim már kandi kamerákkal felvértezetten gyülekeztek, mert biztosra vették, hogy az elsõ másodpercben kifordulok a lélekvesztõbõl, amint az ilyen hajók esetében amatõrökkel rendre történni szokott.

Én azonban megfogadtam a legfontosabb alapszabályt: az evezõket soha el nem engedni. Néhány alkalom után eljutottam odáig, hogy elhalkult a majré, s nagyobb útra indulhattam, elébb a szentendrei postás strandig, majd felfelé, a tahi hídon túl. Szinte erotikus élmény volt. Amint a pille test hasította a vizet, hárman voltunk. A hajó, a Duna, meg én. Hajóm most a fészerben pihen, de alig várom, hogy ismét vízre szállhassak közéletmentesen.
 

Fábry Sándor

Én csak "negyedig" vagyok leányfalui vagy -falusi? még ezt sem tudom. Miért pont negyedig? Mert Nekem Leányfalu=nyár, és ha már évszak, logikusan következik a 4-es osztó. A mi nyaralónk amióta az eszemet tudom, sõt még jóval azelõttrõl megvan,volt és lesz.Tengerszint feletti magasságáról annyit, hogy a mesebeli üveghegyrõl a kilátást ilyennek képzelem, várom is a griffmadarat ,hátha megjelenik a tűzpiros napfelekelténkben egyszer. A ház 180 lépcsõ által közelíthetõ meg. Vagyis ha a vacsora elkészítéséhez hiányzik, tegyük fel 2 db. tojás ami a sarki közértben gond nélkül beszerezhetõ tuti fix, hogy a vacsora aznap nem készül el, mert aki egyszer hazaért nem fog rajta sem könyörgés sem fenyítés amiért megtenné az utat mégegyszer a közeljövõben. Ez komoly családbõvülést a rendszeres grillsütéseknél szokott jelenteni amikor a barátok felérve hozzánk jó pár napig erõt gyűjtenek a Guiness-lépcsõ újbóli megtételéhez. Papám életbölcsessége szerint nincs az az életkor amiben ne tudná megdobogtatni egy nõ szívét ha felhívja magához. Leányfaluhoz kötõdig :a nyári macskaszülés a ruhásszekrényben a kedvenc pulóveremre, a húsvéti nyúl hajkurászás a kertben (a kutyánk merõ jóindulatból a jó játékot látván besegített a fogócskába, persze,hogy õ fogta meg a nyulat),a hajnali 6-kor az ébresztõ madárordítás és a mókuspár akik a fánkon laknak folyamatos kihívást jelentve macskánknak és folyamatos stresszt jelentve nekünk.

Mindaddig szerettem volna normális vízszintes telket amin lehet tollasozni míg a papám szerelt az egyik fára tarzanhintát amirõl ha elrugaszkodott az ember tudott repülni a 15 m magasra a szinteltolódásból kifolyólag.Ettõl kezdve irtó büszke voltam a 70 fok dõlésszögű kertre. Nyár, nyáriszünet, strand. A nagymedence kamaszkorom netovábbja.Anna barátnõmmel kifeküdtünk a partjára reggel és egész nap pontoztuk a hímneműek fejeseit, szaltóit a barna féfitestekrõl nem is beszélve.Utólag visszagondolva lehet,hogy a papám a vattacukor biznisszt a folyamatos szem elõtt tartás miatt eszelte ki. Mindenesetre egy generáció állandó szlogenje lett a hangosbemondón üvöltött málna, eper, vanilia, citrom, narancs, banán, zöldalma amire a strand közelében lakók ébrednek, ebédelnek, vacsoráznak. Elõfordult,hogy éjjszakai fürdésre beszöktünk a strandra, természetesen a kerítésen átmászva. Rettentõ félelem a lebukástól keveredett a meztelenség izgalmával és a büszkeséggel amikor nyár végén a suliban elmeséltük. Esti programmként szóba jöhetett még a disco. Elsõ berugásaimnak és csúfos rosszuléteimnek a Dunapart élõ szemtanúja. Mostanában Leányfalu nyugalma a legfontosabb. A legjobbakat ott tudom aludni a házunkban. Szól a bakelit lemez és az idõ áll. Leányfalu fontos hely az életemben,és büszke vagyok rá ,hogy van ilyenem.
 

Kecskés Karina
színésznõ

(Ezt egyébként olyas valaki mondta egyszer nekem, aki nagyon hosszú évek után, nagyon messzirõl tért vissza a faluba.)
Egy tipikus, vizes, novemberi éjszakán, amikor már az egész falut elterítette a frissen hulló levélszõnyeg, ültem az asztalomnál és firkáltam. Róttam a vonalakat, pöttyöket, vesszõket, amikor egy pillanat alatt kiröppent az asztali lámpámból a fény. Az áramszünetek bekövetkeztének szokványos apró rémülete helyett giccses melankólia terült bennem szét – (holdfény, gyertya, sercegõ papír, miegyéb.) Kibotorkáltam a házból, átnéztem a dombokra, (a rutin: mi a helyzet a többieknél, égnek-e a lámpák, stb.) Sehol egy tányérjába billent árva villanykörtefény! A hold fehérjét nyelte az úszó pára, de derengtek a kontúrok, ott volt a koporsóhegy borzas rajza, a fekete fák, amikor a sötétben nincs terük, csak síkjuk - mintha kartonból kivágva ragasztották volna õket a képbe. Szép. Visszamatattam a házba. Aludt mindenki. A faluban is. Úgy, mint minden faluban november végi éjjel három körül.

Résnyire nyitottam az asztalnál az ablakot, hátradõltem a székemben, és úgy éreztem, hogy ez a világon átélhetõ legmélyebb nyugalom.(Tovább firkálni nem tudok, a lefekvéssel próbálkozni meg hülyeség - úgy is belebotlom valamibe, leverek valamit ebben a kicsi házban az ágy felé sutálva.) Több négyzetkilométernyi alvó embert érezhettem a közelemben. Letekintve sötét kis házaikra én vagyok most a higgadt, szomorú, magányos hõs. Én ébren vagyok!- és lentrõl, az utca aszfaltjáról lassú patazaj szűrõdött át a ködön. A patkó klakkogása fémesre cicomázta a csendet. Hm! Ez egy ló? Nyilvánvaló baromság. Újra kitébláboltam a házból, hogy feltárjam: a helyzet fokozott pátosza okozott halucigén torzulásokat, vagy tényleg lovagol valaki felfelé?(Hiszen akárhogyis van 980-at írunk egy hétköznapi éjszakán és lovas az aszfalton?) De tényleg, látom a gyér holdfényben, egy pasas ül a lován, jön föl az utcán, a ló minden mozdulata szabályos, mint a gyermekek népmeséiben. Aztán szemben a sarkon Szentendre felé fordult, és már csak a sétáló pariba bólogató páráját, és hatalmas sötét seggének sziluettjét láttam. Emberünk peckesen ringott rajta, mint egy agyontivornyázott spanyol lovag. Szóval hõsies egymagamnak annyi: nem csak, hogy nem én voltam egyedül ébren, de valaki még nyeregbe is emelkedett, és- mint napokkal késõbb megtudtam, így ügetett a szentendrei elektromosművekig, panaszt tenni az ügyeleten.
Van itt valami. (Ami el nem ereszt.)
 

Mándoki Péter 2001. novemberében

E megszólítás magyarázatra szorul!
Íme; Leányfalun jó emberek élnek. A jó ember másról is csak jót feltételez.
E pár sor jó emberekhez szól:
Leányfalu a világ közepe! A Jóisten annyira szereti tán a leányfalusiakat,
hogy ilyen csodás környezetbe teremtette õket?
A válasz egyértelműen igen!
Persze az is igaz, hogy mindenkinek a saját vidéke a legszebb, és kötelessége is felvirágoztatni környezetét: faluját, utcáját, kertjét vagy akár konyháját.
A leányfalusiaknak ez kicsit könnyebb, mert a környezetük jobban inspirálja õket, hisz a Duna és a Pilis ( külön-külön is ) de együtt sokszorosan kötelez.

Hogy mire?
Arra, hogy mi is része legyünk ennek a páratlanul gyönyörű természeti környezetnek, ne lógjunk ki belõle, hanem simuljunk bele, legyünk szerves része ennek az Isten alkotta szent szépségnek. És akkor olyanok leszünk, amint azt Reményik Sándor megírta. Mintha csak nekünk írta volna!

 "...És árvaság csak egy van feleim.
Az erdõn kívül lenni.
Otthontalannak hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltõl reszketni.
Sok más szeméttel összekevertetni
Árvaság csak egy van feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk."

Lejegyezte: Dörner György
2001.október, Leányfalu

Égig érõ naspolyafa

Nem Leányfalun születtem, de gyerekkoromban itt éltem. Így visszagondolva irígylem magam. Az óvoda kertje akkora volt, hogy sose jutottunk a végéig, pedig azt mondták, hogy ott van egy akkora naspolyafa, aminek a tetejérõl elérni a holdat.
Az óvoda mellet volt az iskola, ahol én voltam a második legerõsebb fiú. Ez a második hely egy kicsit zavart, mint ahogy az is, hogy a Stein Tibi egyszer azt kérdezte, - hogy lehet valakinek ilyen hülye neve, hogy Quintus Korlát (sic!)?! Otthon aztán megnyugtattak, Hogy az én nevem nem Korlát, hanem Konrád és az aput is így hívják akárki akármit mond. Na ettõl megnyugodtam, és másnaptól már én voltam a legerõsebb az osztályban.

Nyaranta kihoztuk a kenut a csónakházból, kicsit feleveztünk, majd vissza a Kacsa-szigetre. Közben a Malomnál odaköszöntünk a Tiszi bácsinak a papnak, aki nem csak a Dunaparton volt elképesztõ látvány, de a templomban is. Hatalmas ember, mély messzezengõ hang és széles gesztusok - szíve mint a vaj, térde pedig kérges.
Sokszor elindultam a Vöröskõ-höz. Fel a hegyre, a csúcsra. Valahogy mindíg elcsábultam a Csikos-tónál. Ott aztán leültem, ücsörögtem és azon gondolkozatam, hogy mi lesz velem ha nagy leszek?...

Quintus Konrád színész